Peller Mariann: „A lelki sérüléseink egyedivé tesznek bennünket”

Megkérdeztem, nem gondolt-e még arra, hogy azért tudja, mi felé tartanak a barátnői, amikor belemennek egy szerinte romboló viszonyba, mert sugallat formájában megkapja az információt. Ezen ő még nem gondolkodott el, nem tudott konkrét választ adni. Egyértelmű, hogy amikor valamilyen életet élünk, valahogyan végigvisszük a napjainkat, megvannak a szokásaink, a képességeink, mindezek természetesnek tűnnek a számunkra. Mind úgy gondoljuk, ez a normális, fel sem merül bennünk, hogy a többi ember nem így működik, nem így gondolkodik, vagy nem kap úgy információkat, esetleg kap, csak nem tudja úgy venni azokat, mint mi magunk.

Sokkal könnyebb lenne az életünk, ha tisztában lennénk azzal, hogy az, ahogyan mi létezünk, az a sok minden, ami fájdalmat vagy éppen örömöt okoz nekünk, a lelki sérüléseink, mind-mind egyedivé és mindenkitől különbözővé tesznek bennünket. Ugyanakkor ha ennek mindenki tudatában lenne, és elfogadná, hogy mindenki másmilyen, sokkal toleránsabbak és elfogadóbbak lennénk egymással, mert értenénk a másik reakcióit egy-egy helyzetre.

Azt is elmesélte Katinka, hogy az utóbbi időben már inkább hátralép egyet, ha hall vagy lát valamit, és onnan figyel. Ha pedig megkérdezik a véleményét, ő már nem akar meggyőzni, és ezzel megmenteni senkit sem. Azt mondta, megértette, hogy nem menthet meg senkit a saját karmájától – vagyis attól az életúttól és megélnivalótól, amit magának az a lélek előre meghatározott. Ez pedig felvet egy érdekes kérdést: vajon meddig tart a felelősségvállalás másokért, a közvetlen környezetünkért, és mikor fordul át óvatlan beavatkozásba a történet mások életébe? A felelősség vállalása nemcsak önmagunkért, hanem másokért, az egyik legfontosabb megtanulandó feladatunk életünk során. Csakhogy ugyanilyen horderejű az is, hogy meglássuk, megérezzük, mikor lépjük át a láthatatlan határt, és mikor avatkozunk bele egy szerettünk életébe úgy, hogy azt már nagyon nem kellene.

Azt azonban, hogy hol is húzódik ez a határ, sajnos nem tudom pontosan megmondani én sem. Úgy hiszem, hogy itt ismét a megérzéseinkre kell hallgatnunk, a sugallatra, amely olyan tisztán és világosan érkezik, mint a Nap. Figyeld magad, figyeld a tested jelzéseit, mert csodálatos jelzőrendszered van. Nálam a gyomortájékon érkezik erős impulzus: ha jó dolog vár, akkor ugrik egyet, mintha pillangók lennének benne – milyen tökéletesen illik ide ez a mondás. Ha azonban valamit nem szabad megtennem, elvállalnom, akkor szintén gyomortájékon érkezik egy nyomasztó, rossz érzés. Ismerek olyat is, akinek a válla ég, mintha ránehezedne a súly, amikor olyasmivel kell szembenéznie, ami nem lesz vidám feladat, vagy éppen nem neki való az út, amire rálépne. Hallgass magadra, figyelj magadra, megéri, mert érkezik a válasz.