Steiner Kristóf: Hiszti-zsetonnal egy menet szenvedésre

És igaz. Mindig ezt csinálom. Felszállok az érzelem-hullámvasútra, izgalmakat remélve, pedig pontosan tudom, hogy ha szárnyalni akarok, azt hullámvasútazás nélkül is megtehetem. Mégis a menetet választom. Csiklandozza a tenyeremet, gombócot rak a torkomba, ráncokat biggyeszt a homlokomra. Aztán pedig ott ülök, száguldok előre a síneken, dobál a szerkezet, zuhanok és emelkedek, kiderül, hogy egyáltalán nincs biztonsági öv, és amikor egy teljes hurokhoz érkezek, fejjel lefelé, üvöltve kizuhanok az önmagam gyártotta hullámvasútból. És bár retrospektív mindig azt mondom, hogy nem bánok semmit, rengeteget tanultam a menetből, és soha többé nem szállok fel rá, valahogy mégis újra ott találom magam: beváltom a hiszti-zsetonom, és befizetek egy menet szenvedésre.

Egy órával és egy általam elkövetett hisztérikus rendrakással később lehiggadva ültünk a kedvenc kávézóm teraszán, én pedig elhatároztam, hogy nem szólok egy szót sem, mert annak úgyis rossz vége lesz. "Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek. Azért nem mesélem el neked részletesen, lelkesen és energikusan a velem történő dolgokat, mert ezeknek a dolgoknak a nagyrésze együtt, veled történik. Emellett pedig... az igazság az, hogy a barátaim nagyrésze sokkal jobban odafigyel rám, miközben beszélek." Hú, mély levegő... nem, nem, nem reagálok, bármennyire is csábít, hogy felugorjak a hullámvasút menetrendszerűen érkező éjszakai járatára is. "Miközben mesélek arról, mi történt a kórházban, te láthatóan az írásra figyelsz, és csak kényszeresen bólogatsz." Végighallgattam. "Megígérem, hogy többet fogok mesélni, és lelkesen elmondok mindent, ha megígéred, hogy igazán figyelni fogsz rám." És most... meg is értettem. Tényleg nem iszom a szavait: tegnap este lapzártám volt, a kutyákat is elfelejtettem levinni, és mindennél jobban vágyom egy kávéra.

De most nem. Most tisztán és világosan látom, mi a helyes út. Látom a teljes képet, és rajta a "nagy-nagy" hullámvasutat is... egészen jelentéktelen részét képezi a határtalan valóságnak. És most béke van. Vacsora fő a tűzhelyen, gyertyák pislákolnak, én pedig megírom, mit tanultam ma. Megértettem, mibe halunk bele, mi, emberek. Ebbe: "Holnap is ráér kicsit jobbnak lenni. Tökéletesnek lenni pedig ugyebár nem is opció." Elképesztően kártékony rád, a környezetedre és a világra nézve is, ha nem hiszel az önzetlen, feltétel nélküli szeretetben és a benned izzó isteni szikrában. Most azonnal menj oda a tükörhöz, és beszéljétek meg a dolgokat. Te legyél a hallgató fél. Aztán pedig porold le magad, és izgatottan, vidáman és őszinte hittel vesd bele magad az életbe. És emlékezz rá, hogy ez az egész folyamat bármikor ismét megtörténhet. Most viszont már felkészülve várjuk... mert erre az egotesztre időről időre mindannyiunknak szüksége van. Te kiállod a következő próbát?